Hegedűs Melinda óvodapszichológus, 2021. március 16.
7 perc nem elég. Pár évvel ezelőtt az Ezer Lámpás Éjszakája Alapítvány ezzel a rövid mondattal próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy egy átlag magyar család napi 7 percet foglalkozik a gyermekével. Lesújtó adat. 7 perc nem elég. De hát min is csodálkozunk: komplett iparág épül a figyelmünk megragadására és lekötésére: az idézett tanulmány szerint telefon és tablet előtt 2 és fél órát töltünk naponta… Emellett ott van még a háztartás, a kert, az autó, a kutya, a macska, a nagymama, na és a hazahozott munka. Mind kiköveteli magának a saját idejét az életünkből. De mi a helyzet a gyerekekkel? Az első években még ők is hatékonyan küzdenek a figyelmünkért, aztán, ahogy nőnek, egyre inkább beérik mindenféle pótlékokkal. Egy idő után olyan jól elvannak magukban, illetve leginkább valamilyen média társaságában, hogy fel sem tűnik, hogy otthon vannak, és fel sem tűnik, hogy milyen nagyon kevés időt töltünk tényelegesen együtt…
A járványhelyzet, a karantén talán pont ezt az érzelmi és kapcsolati kiüresedéshez, elszigetelődéshez vezető utat töri meg, lehetőséget adva a felismerésre és az egymáshoz való visszatalálásra. A kényszerű összezártság, szülő és gyermek egymásra utaltsága lehetőséget teremt a kapcsolat újraépítésére, gazdagítására, gyermekünk megismerésére. Együtt lehetünk egész nap. Halljuk, lájuk, érezzük egymást. Persze többségünknek otthonról is dolgoznia kell, de használjuk ki, hogy legalább a napi bejárás idejét megspóroljuk… a családunknak.
Minőségi időt tölteni a gyerekekkel, egymással, a családdal. Mégis mit jelent? Odafigyelni. Meghallgatni. Együttérezni. Reagálni. A saját időnket és figyelmünket a másiknak szentelni. Leülni a kanapéra és beszélgetni? Lehet. De lehet játék közben is. Vagy könyvet nézegetve. Sőt, akár összebújva, filmet nézve. A mozi élmény talán legfontosabb eleme a közösség. Nagy képernyő, hangtechnika, kényelem – mindez otthon is rendelkezésre áll. Miért megyünk mégis moziba? Mert ott egy közösségben nézhetjük végig a filmet. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Ez kellene otthon is. A kulcsszó: együtt. A többi mind ennek a hozadéka. Együtt. Így épülnek a kapcsolatok, így formálódik a család. Ezáltal épül a személyiség: gyermeké és felnőtté egyaránt.
7 perc nem elég. A kulcs az együtt-lét. Adjuk meg a lehetőséget gyermekünk számára, hogy részt vehessen az életünkben, mindennapi tevékenységeinkben. Az óvodások és kisiskolások nagyon szeretnek segíteni: mosnak, törölnek, porszívóznak, sepernek, teregetnek, terítenek, gyúrnak, kevernek, reszelnek, pucolnak, összeszednek, rendezkednek, behoznak, kivisznek, gereblyéznek, ásnak, ültetnek, etetnek. Így kapcsolódnak be apránként a felnőttek világába. És mindebben nem az a lényeg, hogy ezáltal nekünk kevesebb dolgunk legyen, mert nem is lesz kevesebb, sőt. Ez egy tanulási folyamat része. Az együtt végzett munkálatok közben nem csak technikákat, mozdulatokat és mozdulatsorokat tanulnak meg a gyerekek, hanem munkafolyamatokat és munkaszervezést, bánásmódot, viszonyulást, szerepeket, rendszert, kommunikációt, számolást, stílust és precizitást. Egy világszemléletet.
Sok mindent tanulnak az óvodában, iskolában a gyerekek. De azt, hogy igazán milyen emberek legyenek, otthon sajátítják el, a szüleiket figyelve. Használjuk ki a lehetőséget, hogy most többet lehetünk együtt a gyermekeinkkel. Engedjük, hogy az életünk szerves részei lehessenek, hogy megismerjenek, és rajtunk keresztül tapasztalhassák meg az életet. Szenteljünk nekik, rájuk időt – sokszorosan meg fogják hálálni a törődésünket.
